Tavasz

Péntek este rájöttem, hogy az utóbbi hetekben elflejtettem zenét hallgatni. A kövekező órában elolvastam Peter Orban előszavát a Symbolonban. Szombat délelőtt utcazenét hallgattam Comóban, olyan szép volt, olyan életvidám, mint a Nap. Egy Dédikét az ablakhoz toltak, neki is ragyogott az arca a Fiúkat hallgatva. Vasárnap este pedig, amikor nekiálltam ennek e bejegyzésnek, trombitálnak az ablak alatt, "No woman, no cry..". Majdnem olyan szépen játszanak és énekelnek, mint a pécsi B-közép. De csak majdnem :)

Régen voltam itt, úgyhogy pótlandó az elmaradásokat egy darabig időben és témában teljesen össze nem illő írások következnek. Szép tavaszt mindannyiunknak.

Nyílnak a kertben a fák, a füvek, a virágok

A földben is fordul a féreg

és elfut a tél

Rég várok rád,

tudom jól, hogy a semmire várok

Zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél

"Amikor rátaláltunk magunkban azokra a képekre,  amelyekről ez a könyv szól, nem Püthia, a jósnő járt az eszünkben, hanem a lélek megértésének új útjait kerestük.  Gondolataink a múzsák körül jártak. A múzsák, de különösen anyjuk, Mnémoszüné – megigéztek bennünket. Megindító, ha egy anya végre egyszer nem igyekszik otthon, a szoknyája mellett tartani leányait, hanem elküldi őket a világba, hogy – a maga módján – csókjával mindegyik emlékeztesse az embereket. Mire is? Nos ez, nagyon hosszú történet. Ahhoz, hogy ezt a történetet egy napon elmesélhessük, vagyis megtudhassuk, mi mindenre emlékezhetnénk, először meg kell próbálnunk visszaemlékezni magára az emlékezésre. Ugyanis nem csak, hogy sok mindent elveszítettünk, ami egykor hozzánk tartozott, és már nem tudunk rá visszaemlékezni, de azokról is elfeledkeztünk, akiknek kimondottan az a szerepük, hogy bennünket emlékeztessenek. Emlékezetünkből kihullottak a múzsák és az anyjuk, Mnémoszüné, aki mögöttük áll, és őket az emlékeztetés feladatával megbízta. Mivel természetesen soha semmi nem merül végleg feledésbe, Mnémoszüné leányait sem érte ez a sors. Nevük fennmaradt emlékezetünk egy zugában – amelyet ma már senki nem hoz összefüggésbe tulajdonképpeni személyükkel, és amely mégis az emlékek óriási tárháza -: a muzsikában, amely a görög muszikéből származik, és azt jelenti: a múzsákhoz tartozó. Ezt az emléket őrzi a költő halhatatlanná vált sora is: „Ahol énekelnek, ott nyugodtan maradhatsz, mert a gonoszoknak nincsenek dalaik.” Igen: a gonosz embereknek nincsen muszikéjük, azaz kapcsolatuk a múzsákkal. Éppen azért gonoszak, mert elfelejtették őket. A zene abban segít, hogy emlékezzünk. Ez az egyik oka, hogy a régi aszklepiádokban, a görög gyógyítás szent helyein miért szólt mindig halk, gyengéd muzsika, és ez az oka annak is, miért hallható a mai gyógyítóknál -  egyre inkább -  a háttérben Kitaro, Klaus Schulze vagy  Tangerine Dream. Természetesen felettébb egyoldalú lenne a múzsák tevékenységét egyedül a zene területére korlátozni – ezt ókori görögök nem is így gondolták. A klasszikus művészetek minden formájának megvolt a maga múzsája, egészen a filozófiáig, amelyet Platón a Phaidroszban kifejezetten Kalliopé és Uránia múzsáknak rendelt alá. Ők mintegy a filozófia védőistennői, ami Platón számára szó szerint azt jelentette: a múzsák és a múzsák csókja nélkül nincs filozófia sem!"

Mi ez a furcsa, hamis zene itt a fejemben,

ez a döglött macska az úton,

e múzeuma a semminek,

ez a felgyújtott erdő, ez a lebombázott város,

ez az összecserélt szempár,

ez a kincs amiért nem kár?

Ez a szerelem

Nem múlik sohasem

Tiszta, mint a jég

Egyszerűen szép

Ez a szerelem

Igen, igen, igen

Soha nem hazudik,

csak ad és nem kér

(Szerelem ágán féreg ébred, érik a gyümölcs)

Az év fája

Itt lehet szavazni az év európai fájára. A szimpatikus kiírás szerint nem a legnagyobb, a legszebb, a legkülönlegesebb fát keresik, hanem a legszerethetőbbet. A magyar jelölt is van, a felsőmocsoládi Öreg Hárs, aki megnyerte a hazai versenyt (a kép is onnan van). Szavazzatok... and worldpeace. 

A legenda szerint egy pusztító erdőtűz után éppen ennek a 400 éves öreg hársnak magjaiból éledt újjá a felsőmocsoládi erdőség, egy garabonciás csodálatos erejének köszönhetően. A történet úgy tartja, hogy a fa eggyé vált a garabonciással, s azóta varázserejével őrzi az erdőt. A hárs történetét a környékről származó Bánó Mária családja őrizte meg. A család hagyománya, hogy elviszi fiataljait az „öreghez”, akik ha már értenek a famászáshoz, áteshetnek a bátorságpróbán, vagyis felmászhatnak a fa odúrendszerében. Bellosevich Mária, a Bánó család leszármazottjának szavai a fáról: „Olyan, mint a sorsunk és történelmünk: sokszor derékba tört, de aztán beforrtak a sebei, s frissebb hajtásokat hozott, mint előtte. A sebek és forradások ember, vagy állatarcot öltöttek, s mindenki a saját álmait véli felfedezni benne. Ahogy itt ülök, beleborzongok: hallom és érzem a történelmet, a megújuló életet, a pozitív energiát. Ez a fa kapcsol össze mindennel: az édesanyámmal, a kétszáz éves kastéllyal és birtokkal, s a végtelen természettel.„

Bab'Aziz

- Haza akarok menni.
- Hazamegyünk. Gyerünk.
- Bab'Aziz, nem mész a gyűlésre?
- De, angyalom, megyek.
- Egyedül mész?
- Majd csak megtalálom az utam.
- De eltévedsz.
- Aki bízik, nem téved el, kicsi angyalom. Aki békében él, nem veszik el soha.
- De hol van ez a gyűlés?
- Nem tudom, angyalom.
- A többiek tudják?
- Nem, ők sem tudják.
- Hogyan lehet elmenni, ha nem tudni, hol van a gyűlés?
- Elég menni, menni... Akiket meghívtak, megtalálják az utat.

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Hiperkarma

És te hiába látod, hogy szép az élet. 
Ha nem látja senki más, cseszheted. 

Hó került a gépezetbe

Hiába helyeztek ki nagy mennyiségű mű-hóvirágot a piros, narancssárga és ciklámen szandálok mellé a szomszédos cipőbolt tavaszi kirkatába, tegnap óta folyamatosan esik a hó. Ráadásul elég hideg is van, hogy megmaradjon. Csak a főbb utakat sikerült reggelre letakarítani, a kisebbeket nem. A járdákat pláne nem. Úgyhogy kicsit hosszabb időbe telt, míg beértem reggel es igen, belátom, hogy kár volt felvenni azt a fekete nadrágot, aminek a szára tovább ér, mind a föld. Még mindig jobban jártam, mint az autósok, az innen 10 percre lakók ugynis másfél órat jöttek befelé. A svájciak szerint az olaszok a hibásak mindenért, mert nem használnak téli gumit, az olaszok szerint viszont a svájciak nem tudnak vezetni, ezért a káosz. Miután ezt óbégatva tisztázták a recepciónál boldogan elmentek kávét inni, együtt. Szerencsere a magyarok gyalogolnak.

Édeskömény és cikória háromszor

Az árakat nem számítva nagyon szeretek Svájcban vásárolni - azaz lejárni a közeli kisboltba. Különösen a zöldség- és gyümölcsárukat kedvelem, nemcsak a szemnek, de a szájnak (nyelvnek?) is kedvesek. Múlt héten édesköményt és vörös cikóriát (nálunk valamiért inkább az olasz nevén radicchio-ként terjedt el) vettem. Mint később kiokosodtam többféle cikória létezik, az általam beszerzett trevisói mellett a veronai, a castelfrancói és a chioggiai kapott eredetvédelmet az Európai Bizottságtól. Különböző színekben (fehér, halványsárga, vörös és zöld) és változatos formákban pompáznak és valószínűleg szezonja lehet, mert minden fajtájából folyamatos az ellátás. (A gyökeréből lesz a cikóriakávé, a leveleiből pedig saláta és egyéb ételek.) Ha valaki szereti a nem hétköznapi (= kissé kesernyés és/vagy ánizsos) ízeket, annak bátran ajánlom ezeket a zöldségféléket. Ha ennél konzervatívabb az illető ízlése, akkor nyugodtan rendelhet inkább egy kis adag kaliforniai kánikulasalátát :). Pécsett nagyon egyszerű a beszerzés: el kell menni a nagy Tescoba, ahová rendszeresen érkeznek kisebb édeskömény- és radicchio-szállítmányok. Valószínűsítem, hogy rajtam kívül soha senki nem vásárolt még ezekből (több ezt alátámasztó beszélgetés is elhangzott már ebben a témában a pénztáros kisasszonyokkal), szóval várjunk türelmesen pár napot, mert akkor daraját 50-100 Ft-ért megvásárolhatjuk. Valamiért mindig együtt vettem a kettőt és valóban, ha recepteket keresünk a neten, akkor sokszor használják fel őket egy ételhez. Ezúttal inkább a saját fejem után mentem, leginkább a gyorsaságot és egyszerűséget figyelembe véve. 

Először. A zöldségeket vékonyan felszeletelten és nem szűz olivaolajban kicsit megpirítottam. Az édesköményt is rövid ideig, a radicchiot viszont tényleg csak egy percig sütöttem. Tűzálló tálba kerültek, sóztam, borsoztam és leöntöttem reszelt sajttal kevert tejszínnel. Jó, gruyere sajt volt. A tetejére meg tettem egy kis parmezánt, a svájci-olasz barátság jegyében. Addig sütöttem, amíg aranybarna nem lett. (Mivel a ezek a zöldségek nyersen is finomak, nagyon nem lehet hibázni a sütési időt illetően.) Friss kenyérrel ettem.

Másodszor. Spagettit főztem és az előző napi tejszínes maradékot halmoztam rá. Még egy kis extra parmezán is jól jöhet.

Harmadszor. Maradt nyers édeskömény és radicchio is, rukolával, reszelt sajttal és tonhallal (konzerv) csináltam belőle salátát harmadik nap (eddigre azért elegem volt belőle, csak nehezen megy ez az egyszemélyre való vásárlás). Olívaolaj, fél citrom leve, só és bors került rá.

Ja, bort igyunk mindegyikhez. Ízlés szerint. Én helyi (ticinoi) Merlot-ot fogyasztottam, kulturáltan.

Márai Sándor: Február

Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát – korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk.

Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmökkel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben. A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szennyben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak jelezve – mütyürkével és pillantással – női jellegüket.

A könyvekre csömörrel pillantunk az éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segíteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózonízű fényt, cuclizzuk a mesterséges sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben.

Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket írni – legföljebb négy-öt sort egyszerre -, mint a medvék.

De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre. Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondoljuk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az életben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fütyölt az értelem méltóságára – s talán erről volt szó; csak mi nem tudtuk.

Szép hideg, havas reggelt

A kép több helyen is megtalálható, én innen vettem.

Smilla kisasszony hóra vágyik

"(...) talán akkor kezdtem el arra vágyni hogy értsem a jeget. a megértés vágya azt jelenti, hogy szeretnénk visszahódítani valamit abból, amit elveszítettünk."

"Én a magánnyal vagyok úgy, mint sokan az egyházi áldással. számomra a magány a kegyelem világossága. Soha nem zártam be az ajtót magam mögött úgy, hogy ne tudnám, könyörületes cselekedetet hajtok végre magammal szemben. Cantor a végtelenség fogalmát a következőképp magyarázta el tanítványainak: élt egyszer egy ember, akinek volt egy szállodája, végtelen számú szobával; egyszer ez a szálloda megtelt. Ekkor érkezett még egy vendég. erre a tulajdonos az egyes számú lakóját áttette a kettesbe, az ott lakót a hármasba, azt a négyesbe, és így tovább. Ily módon az egyes számú szoba felszabadult az új vendég számára. Ami engem ebben a történetben lenyűgöz, az az, hogy minden érintett, a vendégeket és a tulajdonost is beleértve, teljesen helyénvalónak találja a végtelen számú akció lebonyolítását, csupán csak azért, hogy egy vendégnek nyugta lehessen egyedül a szobájában. Mi más ez, ha nem a magány szentségének elismerése?"

"Talán mindig helytelenül emlékszünk, valahányszor úgy hisszük, hogy legbelső lényünk jeladásai egyetlen, különleges pillanatban zajlanak le. Lehetséges, hogy a szerelem vagy a rádöbbenés arra, hogy mi is meghalunk, vagy a hóimádat valójában nem hirtelen támad, hanem mindig is bennünk volt. teljesen talán nem is múlik el soha."

"Sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. hallgathatunk Bach-orgonaműveket a Mi Urunk Megváltónk-templomban. egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. Segítségért is kiálthatunk. Legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az aki meghallja. Ez az európai módszer. abban reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból. Én a grönlandi módszert választom. ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál."

"Néma csendben ülök a helyemen. Mindig érdekes az európaiakat rábízni a csendre. Számukra a csend űr, amelyben a feszültség az elviselhetetlenség határáig nő."

Az idézetek innen.

Hull a pelyhes

Igen, ma reggel óta szakad a hó, ami nagy káoszt okoz, hiszen az olasz autósok többsége nem híve a nyári guminak, ami lássuk be eddig nem is volt nagy hülyeség tőlük, tekintettel a 15 fokos januári hőmérsékletre. Na de szombaton beköszöntött az ítéletidő, ami ma folytatódott, gyönyörű hóesés és -1 fokos hőmérséklet formájában. Az, hogy gyalog járok dolgozni már eddig is csodálkozás tárgya volt, de ma őrültnek nyilvánítottak, amikor az említett szélsőséges időjárási viszonyok között is ragaszkodtam ahhoz, hogy hazasétáljak. Ezzel egyébként mindenhol bajom, bajunk volt. Sem Indiában, sem Brazíliában nem értették azt, hogy sétálni. Itt hétvégén sokan kirándulnak, de a munkába való jövés-menés az összeegyeztethetetlen bármivel, ami nem autó. 

Szóval szombat délután kezdődött a havazás és nagyon drukkoltam, hogy legyen elég hideg, hogy megmaradjon a hó. Vasárnap épp ezért fél 8-kor már talpon voltam, a legjobb ugyanis elsőnek végigmenni a kis havas utcákon és ezt terveztem reggeli előtt. Ez nem volt lehetséges, mert egyrészről minden olvadt, másrészről a szorgos svájci hómunkások a legkisebb átjárót is tisztára pucolták. Ebből kifolyólag elindultam egy tetszőleges utcán a hegy felé, mivel onnan biztatóan havas fenyő- és pálmafák bólogattak és nem is csalódtam. Pára és köd borított mindent, leginkább mesebeli tájhoz hasonlított a hegyoldal. Mentem tehát lenyűgözve fölfelé, a nagy láthatatlan ismeretlenbe, de aztán kiderült, hogy minden út a salorinói pincesorhoz vezet. Legalábbis engem. Nem is baj, mert legalább elolvastam a pincék ajtaján, hogy február 1-jével nyitnak a grottok, szóval legközelebb érdemes valamennyi pénzt magamhoz véve elindulni. Emlékeztem egy másik útra hazafelé, arra vettem az irány, még örültem is, hogy le volt zárva az autók előtt (csatornázási munkák miatt), aztán a város előtt néhány kilométerrel kiderült, hogy a gyalogosok előtt is... Jelzem, hogy a lezárt út is tökéletesen meg volt tisztítva. Kis úton újra fel, zsákutca. Vissza az elágazásig, aztán tovább, Castel San Pietroba, ahol a múltkor eltévedtem. Most viszont már magabiztosan jutottam haza a szőlők között, annyi, hogy a reggeli előtti rövid sétából 4 órás kirándulás lett, de ezt nem bánta senki.

Vasárnap reggel

Mit csináljunk, ha a mosógép nem indul se előre, se hátra, ráadásul még a koszos ruhákat sem lehet visszaszerezni. Pontosabban nem is a mosógép, hanem egy kis szerkezet makacsolta meg magát, ami egy spéci kulccsal működik. Aztán ez indítja, indítaná a mosógépet. Pedig mindent úgy csináltam, mint múlt héten... A mosógép egyébként a közös mosókonyhában van, a pincében. Ez gyakori megoldás itt, mivel környezet- és költségkímélő továbbá nem zavarja az alattunk lakókat a mosás, még ha erre extrém időpontban szottyan is kedvünk. Gyanítom, hogy a Zsuzsanna 13. földszintje is lelkes rajongója lenne a módszernek. Elkerülhettük volna azt a mindenki számár a kínos jelenetet, mikor a fent említett bűnök miatt a lakóközösség kollektívan átnyújtotta a társasházi törvény egy díszpéldányát a lépcsőházban. Igaz S-nek kár volt 3 pár zoknit centrifugálnia éjjel 2-kor, a strapabírásáról méltán híres, ámde kevésbé halk Energomat masinával. Ezt belátom. Na, de vissza  a témához. Ha valaki hasonló helyzetbe kerül, javaslom, hogy olvasson egy órácskát egy kád forró vízben, főzzön egy jó kávét és a reggelihez hallgasson vidám olasz dalokat. Tiszta ruhája sem lesz, de soha rosszabb ébredést.Vasárnap délelőtti zenei ajánlatunk második része következik.

Kézilabda EB, világszám

Rt-nek

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy magyar nő, egy kínai laptop, egy üveg olasz bor és egy tábla svácji csokoládé. Miután senki nem volt, aki a magyar nőt figyelmeztesse az unicumnak erős késése volt, pedig Svájcban első a pontosság. Helyette jött a varázslat. Elképesztő amit a héten műveltek a fiúk. A meccsek élő közvetítését az m1 videótárból néztem, közben végig együtt izgultunk Ricsivel, ennek köszönhetően az internet feljött a csodás találmányok listáján, végleg megelőzve a Túró Rudit és a körforgalmat.

Vasárnapi séta

Még a múlt vasárnapról... A jó hír, hogy a belvárostól (azaz ahol jelenleg lakom) néhány perc sétára található a helyi pincesor. A pincék ugyan jórészt zárva voltak, de úgy is azt ikszeltem be a biztosítós nyilatkozatban, hogy nem iszom. A helyi turisztikai hivatal honlapjáról választottam egy könnyű kirándulást (minden évszakban, minden életkorban melegen ajánlott), amely a környékbeli szőlők között vezet. A rossz hír, hogy a térképolvasási és tájékozódási képességeim nem lettek jobbak az idők folyamán és bár valamilyen módon a megjelölt települések mindegyikében jártam továbbá a szintidőt fényképezgetéssel együtt is kényelmesen tartottam, gyanús, hogy nem azon az úton haladtam, amit az idegenforgalmi szakemberek követni terveztek.Ezen megállapításomat egyrészt arra alapozom, hogy időnként a hegy tetején és az erdőben bóklásztam, időnként pedig az autóút mentén próbáltam óvatosan haladni, nagyjából mindenféle táblát követtem (gyalogos, biciklis, autós), mikor melyiket találtam meg előbb. Másrészt a sétaúton kihelyezett tíz tájékoztató táblából, ami a helyi szőlőművelési hagyományokkal volt hivatott megismertetni csak a 2., 9. és 10. számúval találkoztam. Ettől eltekintve jót sétáltam és kellemesen elfáradtam. Talán megismétlem a túrát, ezúttal fordított irányban és egy normális térképpel, mert eléggé tetszett amit láttam. A fordított irányt egyébként az indokolja, hogy a borospincék a kirándulás eleje helyett a végére kerülnek, ami a legtöbb esetben igen praktikus.

A színes pincesor

A 2. számú tábla régi fotója

Egy a sok közül

A pincesorról Salorino falucskába vezet az út, ami hegyoldalról tekint Mendrisiora. Ragyogó napsütés, fantasztikus kilátás és itt is egy pincesor, talán még autentikusabb (=kopottabb, azaz nekem jobban tetsző), mint az előző. Innen kezdve végig ki volt táblázva egy csomó turistaút, szóval van kirándulási lehetőség bőven. Obino falu mellett az erdő közepén rengeteg autó parkolt, a birkatermészetnek megfelelően én is elindultam, hogy megnézzem a világhírű látnivalót, ami a grotto felirat alapján érdekes barlangként azonosítottam. Kiderült azonban, hogy az autósnép csak vasárnapi ebédre érkezett, a grotto pedig nem más, mint egyfajta helyi csárda. Valahol olvastam már róla, talán az a jellegzetessége, hogy az épületen belül nyílt tűz van és polentát kínálnak különféle húsokkal. A környéken lengedező grillillat legalábbis ezt támasztotta alá. A vendéglőt mindenesetre jó megjegyezni, ha ennyi helyi látogat oda (Lantos nagypapa aranyszabálya), kipróbálni viszont majd csak társaságban fogom.

A salorinoi pincék

Grotto először

Pince utca, Salorino

A szép neve ellenére Castel San Pietro okozta a legtöbb gondot, itt veszett el ugyanis leginkább a fonal, de aztán amikor már nem is reméltem, újra rátaláltam a sárga útra. Corteglia környéke tele van gyönyörű szőlőkkel, de megint nagyon párás volt minden a fényképezéshez. Legközelebb írok a helyi borokról is, mára ennyit.

Borbánya

Sült camambert és Kaláka

A vasárnap reggeli sült camambert bálicsi, teraszos hangulatot idézett, bár az ihlet most Duendétől származik. Édesen készítettem: egy kis egyszemélyes kerek sajtba diódarabokat és friss rozmaringot szurkáltam, 10-12 percig sütöttem. Meglocsoltam mézzel, diós kenyérrel, rukolával és cikóriával ettem. Meg persze forró kávéval.   Fényképezésre alkalmatlannal minősült ugyan, de nagyon finom volt. Hozzá a Kaláka 40 éves születésnapi meglepetéskoncertjét néztem-hallgattam, ez már az előző esti vörösborhoz is fantasztikusnak bizonyult. A Youtube-on megnézhetitek az egész műsort, a kedvenceimet pedig itt alább is. 

Kirándulás Comóba

Csoda-felhő,

egyszerre-százszinü felhő,

segíts minket! (Weöres Sándor)

Egészen pontosan Brunate-ba, amely egy kis falu Como felett. A "kis falu" itt olyan villák sorát jelenti, amelyekben valószínűleg nem fogok lakni és nem azért mintha rossz környék lenne. Az Alpok teraszának is nevezik a települést és valóban fantasztikus a kilátás mindenfelé, mindenféle hegyekre és csúcsokra (tudom Levi, hogy szerinted ez már a Pó-síkság, de akkor is).  A fogaskerekű a tópartról indul és már a várakozás sem unalmas, a Brunate életét bemutató régi fotók közül elsőre az lett a kedvencem, ahol komoly férfiak öltönyben virágot szednek egy réten. Az utazás csak néhány percig tart, itt találkoztam eddig a legtöbb turistával egy négyzetméteren, de kiszállás után szépen szanaszét mentünk. A lustábbak egyből lerogytak a napfényes teraszok egyikére, én azokhoz csatlakoztam, akik elindultak a kilátó felé. 40 perc megfeszített menetelés után (végig felfelé!) felérsz egy helyre, ahonnan még feljebb kell menni egy kicsit és már ott is vagy. Jó, megálltam néha-néha, mert lihegtem, mint egy ló szerettem volna megcsodálni az elém táruló panorámát. A kilátó igazából egy világítótorony, amit Voltról neveztek el, aki legnagyobb meglepetésemre olasz, egész pontosan comói származású, itt Alessandro Volta néven ismerik. A toronyba vezető 143 lépcső már tényleg semmi. A toronyőr bácsi egy euróért felenged, ad egy Como és egy Comói-tó térképet majd folytatja a torony festését (fehérre). Mivel jó párás volt minden a fotók csak mérsékelten sikerültek, úgyhogy inkább mellékelek egy hangulatképet a belvárosról, ahol a séta előtt és után csavarogtam kicsit. A kávéscsészéket sajnos nem adják jó szóért, ha így megy tovább a brazil módszer következik.

Smilla kisasszony hóra vágyik...

... de annak híre-hamva sincs. Sőt, teljes erővel tombol a tavasz. Vasárnap még csak 12 fok volt, friss április-illattal, ma viszont 15 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, ami végérvényesen megkérdőjelezi a nagybőröndben idecipelt téli ruhák és bundás cipók létjogosultságát. Állítólag ez a jó idő nem szokványos, sőt a helyiek (is) várják a havat, de a minden kertben vígan zöldellő pálmák miatt ez nekem egyre kevésbé hihető. Hogy Mendrisioban nyílik a barka és az aranyeső az hagyján, de Luganoban az egyik teraszon érett a citrom és a narancs is.

Elsősorban tehát az időjárás az, ami felett nehéz napirendre térni, de rögtön ezután egyéb rejtélyek is felmerülnek (SK gyűjtése):

1. Miért vannak folyamatosan leengedve a redőnyök, különös tekintettel a hétvégére?

2. Honnan ez a parkolási mánia? (Minden szabad négyzetmétert gondosan körüljelölnek, megszámoznak majd különböző, kevésbé érthető táblákkal jelzik, hogy ki és miért nem állhat ott.)

3. Honnan jön és mit hoz a töméntelen futárszolgálat és csomagküldő, amivel tele van a város?

Egyelőre ennyi izgalomról tudok beszámolni, hogy oldjam a feszültséget, csatolok néhány hangulatképet.

Ui: Lehet, hogy azért tiltott a parkolás, hogy a csomagküldők meg tudjanak állni???