Péntek este rájöttem, hogy az utóbbi hetekben elflejtettem zenét hallgatni. A kövekező órában elolvastam Peter Orban előszavát a Symbolonban. Szombat délelőtt utcazenét hallgattam Comóban, olyan szép volt, olyan életvidám, mint a Nap. Egy Dédikét az ablakhoz toltak, neki is ragyogott az arca a Fiúkat hallgatva. Vasárnap este pedig, amikor nekiálltam ennek e bejegyzésnek, trombitálnak az ablak alatt, "No woman, no cry..". Majdnem olyan szépen játszanak és énekelnek, mint a pécsi B-közép. De csak majdnem :)
Régen voltam itt, úgyhogy pótlandó az elmaradásokat egy darabig időben és témában teljesen össze nem illő írások következnek. Szép tavaszt mindannyiunknak.
Nyílnak a kertben a fák, a füvek, a virágok
A földben is fordul a féreg
és elfut a tél
Rég várok rád,
tudom jól, hogy a semmire várok
Zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél
"Amikor
rátaláltunk magunkban azokra a képekre, amelyekről ez a könyv szól, nem Püthia, a jósnő járt az
eszünkben, hanem a lélek megértésének új útjait kerestük. Gondolataink a múzsák körül jártak. A múzsák, de különösen
anyjuk, Mnémoszüné – megigéztek bennünket. Megindító, ha egy anya végre egyszer
nem igyekszik otthon, a szoknyája mellett tartani leányait, hanem elküldi őket
a világba, hogy – a maga módján – csókjával mindegyik emlékeztesse az
embereket. Mire is? Nos ez, nagyon hosszú történet. Ahhoz, hogy ezt a
történetet egy napon elmesélhessük, vagyis megtudhassuk, mi mindenre
emlékezhetnénk, először meg kell próbálnunk visszaemlékezni magára az
emlékezésre. Ugyanis nem csak, hogy sok mindent elveszítettünk, ami egykor
hozzánk tartozott, és már nem tudunk rá visszaemlékezni, de azokról is elfeledkeztünk,
akiknek kimondottan az a szerepük, hogy bennünket emlékeztessenek.
Emlékezetünkből kihullottak a múzsák és az anyjuk, Mnémoszüné, aki mögöttük
áll, és őket az emlékeztetés feladatával megbízta. Mivel természetesen soha
semmi nem merül végleg feledésbe, Mnémoszüné leányait sem érte ez a sors. Nevük
fennmaradt emlékezetünk egy zugában – amelyet ma már senki nem hoz
összefüggésbe tulajdonképpeni személyükkel, és amely mégis az emlékek óriási
tárháza -: a muzsikában, amely a görög muszikéből származik, és azt jelenti: a
múzsákhoz tartozó. Ezt az emléket őrzi a költő halhatatlanná vált sora is:
„Ahol énekelnek, ott nyugodtan maradhatsz, mert a gonoszoknak nincsenek
dalaik.” Igen: a gonosz embereknek nincsen muszikéjük, azaz kapcsolatuk a
múzsákkal. Éppen azért gonoszak, mert elfelejtették őket. A zene abban segít,
hogy emlékezzünk. Ez az egyik oka, hogy a régi aszklepiádokban, a görög
gyógyítás szent helyein miért szólt mindig halk, gyengéd muzsika, és ez az oka
annak is, miért hallható a mai gyógyítóknál - egyre inkább - a háttérben Kitaro, Klaus Schulze vagy Tangerine Dream. Természetesen felettébb egyoldalú lenne a
múzsák tevékenységét egyedül a zene területére korlátozni – ezt ókori görögök
nem is így gondolták. A klasszikus művészetek minden formájának megvolt a maga
múzsája, egészen a filozófiáig, amelyet Platón a Phaidroszban kifejezetten
Kalliopé és Uránia múzsáknak rendelt alá. Ők mintegy a filozófia védőistennői,
ami Platón számára szó szerint azt jelentette: a múzsák és a múzsák csókja
nélkül nincs filozófia sem!"
Mi ez a furcsa, hamis zene itt a fejemben,
ez a döglött macska az úton,
e múzeuma a semminek,
ez a felgyújtott erdő, ez a lebombázott város,
ez az összecserélt szempár,
ez a kincs amiért nem kár?
Ez a szerelem
Nem múlik sohasem
Tiszta, mint a jég
Egyszerűen szép
Ez a szerelem
Igen, igen, igen
Soha nem hazudik,
csak ad és nem kér
(Szerelem ágán féreg ébred, érik a gyümölcs)
