Tavasz

Péntek este rájöttem, hogy az utóbbi hetekben elflejtettem zenét hallgatni. A kövekező órában elolvastam Peter Orban előszavát a Symbolonban. Szombat délelőtt utcazenét hallgattam Comóban, olyan szép volt, olyan életvidám, mint a Nap. Egy Dédikét az ablakhoz toltak, neki is ragyogott az arca a Fiúkat hallgatva. Vasárnap este pedig, amikor nekiálltam ennek e bejegyzésnek, trombitálnak az ablak alatt, "No woman, no cry..". Majdnem olyan szépen játszanak és énekelnek, mint a pécsi B-közép. De csak majdnem :)

Régen voltam itt, úgyhogy pótlandó az elmaradásokat egy darabig időben és témában teljesen össze nem illő írások következnek. Szép tavaszt mindannyiunknak.

Nyílnak a kertben a fák, a füvek, a virágok

A földben is fordul a féreg

és elfut a tél

Rég várok rád,

tudom jól, hogy a semmire várok

Zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél

"Amikor rátaláltunk magunkban azokra a képekre,  amelyekről ez a könyv szól, nem Püthia, a jósnő járt az eszünkben, hanem a lélek megértésének új útjait kerestük.  Gondolataink a múzsák körül jártak. A múzsák, de különösen anyjuk, Mnémoszüné – megigéztek bennünket. Megindító, ha egy anya végre egyszer nem igyekszik otthon, a szoknyája mellett tartani leányait, hanem elküldi őket a világba, hogy – a maga módján – csókjával mindegyik emlékeztesse az embereket. Mire is? Nos ez, nagyon hosszú történet. Ahhoz, hogy ezt a történetet egy napon elmesélhessük, vagyis megtudhassuk, mi mindenre emlékezhetnénk, először meg kell próbálnunk visszaemlékezni magára az emlékezésre. Ugyanis nem csak, hogy sok mindent elveszítettünk, ami egykor hozzánk tartozott, és már nem tudunk rá visszaemlékezni, de azokról is elfeledkeztünk, akiknek kimondottan az a szerepük, hogy bennünket emlékeztessenek. Emlékezetünkből kihullottak a múzsák és az anyjuk, Mnémoszüné, aki mögöttük áll, és őket az emlékeztetés feladatával megbízta. Mivel természetesen soha semmi nem merül végleg feledésbe, Mnémoszüné leányait sem érte ez a sors. Nevük fennmaradt emlékezetünk egy zugában – amelyet ma már senki nem hoz összefüggésbe tulajdonképpeni személyükkel, és amely mégis az emlékek óriási tárháza -: a muzsikában, amely a görög muszikéből származik, és azt jelenti: a múzsákhoz tartozó. Ezt az emléket őrzi a költő halhatatlanná vált sora is: „Ahol énekelnek, ott nyugodtan maradhatsz, mert a gonoszoknak nincsenek dalaik.” Igen: a gonosz embereknek nincsen muszikéjük, azaz kapcsolatuk a múzsákkal. Éppen azért gonoszak, mert elfelejtették őket. A zene abban segít, hogy emlékezzünk. Ez az egyik oka, hogy a régi aszklepiádokban, a görög gyógyítás szent helyein miért szólt mindig halk, gyengéd muzsika, és ez az oka annak is, miért hallható a mai gyógyítóknál -  egyre inkább -  a háttérben Kitaro, Klaus Schulze vagy  Tangerine Dream. Természetesen felettébb egyoldalú lenne a múzsák tevékenységét egyedül a zene területére korlátozni – ezt ókori görögök nem is így gondolták. A klasszikus művészetek minden formájának megvolt a maga múzsája, egészen a filozófiáig, amelyet Platón a Phaidroszban kifejezetten Kalliopé és Uránia múzsáknak rendelt alá. Ők mintegy a filozófia védőistennői, ami Platón számára szó szerint azt jelentette: a múzsák és a múzsák csókja nélkül nincs filozófia sem!"

Mi ez a furcsa, hamis zene itt a fejemben,

ez a döglött macska az úton,

e múzeuma a semminek,

ez a felgyújtott erdő, ez a lebombázott város,

ez az összecserélt szempár,

ez a kincs amiért nem kár?

Ez a szerelem

Nem múlik sohasem

Tiszta, mint a jég

Egyszerűen szép

Ez a szerelem

Igen, igen, igen

Soha nem hazudik,

csak ad és nem kér

(Szerelem ágán féreg ébred, érik a gyümölcs)

Az év fája

Itt lehet szavazni az év európai fájára. A szimpatikus kiírás szerint nem a legnagyobb, a legszebb, a legkülönlegesebb fát keresik, hanem a legszerethetőbbet. A magyar jelölt is van, a felsőmocsoládi Öreg Hárs, aki megnyerte a hazai versenyt (a kép is onnan van). Szavazzatok... and worldpeace. 

A legenda szerint egy pusztító erdőtűz után éppen ennek a 400 éves öreg hársnak magjaiból éledt újjá a felsőmocsoládi erdőség, egy garabonciás csodálatos erejének köszönhetően. A történet úgy tartja, hogy a fa eggyé vált a garabonciással, s azóta varázserejével őrzi az erdőt. A hárs történetét a környékről származó Bánó Mária családja őrizte meg. A család hagyománya, hogy elviszi fiataljait az „öreghez”, akik ha már értenek a famászáshoz, áteshetnek a bátorságpróbán, vagyis felmászhatnak a fa odúrendszerében. Bellosevich Mária, a Bánó család leszármazottjának szavai a fáról: „Olyan, mint a sorsunk és történelmünk: sokszor derékba tört, de aztán beforrtak a sebei, s frissebb hajtásokat hozott, mint előtte. A sebek és forradások ember, vagy állatarcot öltöttek, s mindenki a saját álmait véli felfedezni benne. Ahogy itt ülök, beleborzongok: hallom és érzem a történelmet, a megújuló életet, a pozitív energiát. Ez a fa kapcsol össze mindennel: az édesanyámmal, a kétszáz éves kastéllyal és birtokkal, s a végtelen természettel.„

Bab'Aziz

- Haza akarok menni.
- Hazamegyünk. Gyerünk.
- Bab'Aziz, nem mész a gyűlésre?
- De, angyalom, megyek.
- Egyedül mész?
- Majd csak megtalálom az utam.
- De eltévedsz.
- Aki bízik, nem téved el, kicsi angyalom. Aki békében él, nem veszik el soha.
- De hol van ez a gyűlés?
- Nem tudom, angyalom.
- A többiek tudják?
- Nem, ők sem tudják.
- Hogyan lehet elmenni, ha nem tudni, hol van a gyűlés?
- Elég menni, menni... Akiket meghívtak, megtalálják az utat.

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Hiperkarma

És te hiába látod, hogy szép az élet. 
Ha nem látja senki más, cseszheted.